Apró csodák történetei

 

 

 

Fekete szilveszter

 

Aki önmagával sokat törődik az másokra is figyel! Aki szereti magát az képes társát,gyermekét ,szeretteit,barátait is igazán szeretni!Emlékeimben kutatva rá kellett döbbennem mennyire szerencsésnek mondhatom magam!

Az, hogy mégis kisiklott az életem, csak azért történt mert nem figyeltem még jobban magamra és a tudatalattimban felvillanó gondolataimra, amit én „sugallatnak” nevezek. Az első sugallat gyermekkoromban, 1971 decemberében, történt, pontosabban szilveszter éjjelén.

Akkoriban gyakran összejártak baráti, rokoni társaságok, ami ma már sajnos nem jellemző.

Ez a szilveszteri est csak folytatása volt a megszokott karácsonyi és névnapi ünnepek hangulatának és a szokásokhoz híven az összejárt családok között kialakult egy ünneplési szokás, ami úgy zajlott, hogy hol az egyik családnál, vagy baráti társaságnál töltöttek el 1-2 órát, hol a másiknál. Természetesen ezek az időszakok a mulatozásról, vidámságról, evés-ivásról szóltak. Mindenestre nekem nagyon tetszett, még gyermekfejjel is, határozottan jól éreztem magam a vidám társaságban. Az egyik szomszédunk, aki éppen katona volt, és eltávozásra haza engedték a családjához, szintén a társaságunkhoz tartozott.(Még rokoni kapcsolatban is álltak szüleimmel.) Vele tartott egy szintén katona cimbora is. Jól emlékszem:-

Az akkori konyhánk berendezésére, ahol rendszerint édesanyám roskadásig terített asztallal várta a vendégeket. A berendezés egy konyhaszekrény, egy heverő, a konyhai asztal, székek, és egy sparhet, (tűzhely) ami alatt egy faláda volt, amiben a tüzelőt tároltuk (fa, szén). Az egész vendégeskedésben engem csak a dohányosok füstje zavart. Még akkor apám is a  nagy dohányosokhoz tartozott , az úgy nevezett Munkás és Kossuth cigaretták rajongója ként, amiből naponta 2-3 dobozzal elfüstölt. Éjfél felé közeledett az idő, a társaság készülődni kezdett, mert át akartak menni valamelyikükhöz, hogy ott várják meg az újesztendőt. Én ilyenkor már rend szerint nem tarthattam velük, meg az öcsém, sem aki a kisszobánkban aludt. Édesanyám szólt, hogy ha elálmosodom feküdjek le akár itt a konyhában, vagy menjek az öcsémhez a szobába.

Ígérte nem lesznek sokáig, de én biztattam őket, hogy mi elvagyunk, mivel úgy is hamarosan lefekszem. Elcsendesült a ház, egy kissé felfrissült a levegő a hömpölygő dohányfüsttől, mert

A mama kiszellőztetett mielőtt elmentek. Úgy gondoltam, eszem még egy szendvicset, mert

jól nevelt gyerekhez illően a vendégsereg elől nem ettem el az ételt, meg aztán most az enyém az egész asztal és végig pásztázhatom mi maradt a sok finomságból. Begyűrtem a szendvicset és végig dőltem a konyhában lévő heverőn, amit akkor „dikónak” is neveztek. Az álom hamar a hatalmába kerített és hirtelen mélyen elszunnyadtam. Nem tudom mennyi idő, telhetett el, de ilyedten felriadtam. Határozottan emlékszem még most is, fel ültem a heverőn és bambán bámultam körbe, hogy ki szólított meg. Egyszerűen nem értettem, mégis tudtam, hogy valaki azt mondta:- kelj fel és menj az öcsédhez aludni! A mai napig emlékszem a hangra, suttogásszerű volt és nem tudtam beazonosítani egyetlen ismerős hanggal sem! Hallgattam rá, bár nem tudom, miért éreztem, de át kellett mennem az öcsémhez a kisszobába. Ott mély állomba zuhantam, és csak édesanyám keltegetésére tértem magamhoz valamelyest hajnali 5-6 óra körül. Rémülten nézett rám és könnyesszemmel azt mondta: - hát átjöttél! Aztán hívott nézzek szét a konyhában. Szörnyű látvány fogadott: - koromtól feketlett minden. A falfelületet mintha teljesen feketére festették volna. Az ágy, az asztal, a szekrény is teljesen bele olvadt az irtózatos sötétség látványába. Az udvaron láttam az elszenesedett faláda maradványait, ami még mindig füstölgött magában, mintha mérgelődne, hogy nem tudta elvégezni a rá bízott „munkát”! Erősen kezdtem gondolkodni, hogy mi is történt:-

Szerencsére a mai napig jó emlékezőtehetséggel vagyok megáldva, ezért szinte minden egyes mozzanatot fel tudtam idézni magamban az este történéseiből. Jól láttam, amikor a vendég katona, aki a szomszédunk cimborája volt, a faláda felé fricskázza a csikket, ami mellé esett.

Ekkor fel állt székéről és bele dobta. A csikk szép lassan elvégezte a dolgát… Hajnalban mikor megérkeztek szüleim, vidáman, jókedvvel, a folyosón szétszórták a konfektit, a szilveszteri szalagokat, hogy reggel ha felébredünk az öcsémmel, hangulatos látvány fogadjon. Utána nyitottak be a konyhaajtón… Sűrű füst hömpölygött ki a folyosóra! Anyám azonnal felkiáltott: - a gyerekek! Apám berohant és végig tapogatta a szinte harapni való sűrűségű füstben az ágyat, majd villám gyorsan ablakot nyitott. Ezután kiszaladt az udvarra, teleszívta magát friss levegővel, és vissza a konyhába, majd felkapta a még levegőhiánytól izzó faláda maradványát, és az udvara dobta. Mindeközben anyám már meggyőződött róla, hogy mi mind a ketten rendben vagyunk és kiáltotta apámnak, hogy a gyerekek megvannak, és nincs semmi gond! Én meg túl éltem!

 

Édesanyám elmondása szerint már születésemkor is „megvicceltem” őket. Januárban, születésemet követő napokban  hatalmas hó hullott. Vonattal hoztak haza. A kis borsodi községben a megállóhely jó messzire került a falutól, ráadásul mi még attól is távolabb laktunk az akkoriban úgy nevezett „Szelesen”. Gondolom az elnevezés magáért, beszél. A lényeg az, hogy jó sokat kellett gyalogolni a vasúti megállóhelytől a kis házunkig. Hogy egy kicsit levágják az utat, keresztül jöttek egy nagyobb üres területen a „Nagygödrön”  át a közös kútnál. (Ez úgy keletkezett, hogy a főútvonal építésekkor innen nagy mennyiségű földet termeltek ki) - Ez volt később a kedvenc játszóhelyünk gyerekkorunkban.- Gondolom jól  elfáradtak. A lakásba érve apám lerakott a bebugyolált pólyával az ágyra, anyám pedig készült, hogy megetessen, tisztába tegyen. Bontani kezdte a pólyát és akkorát kiabált, hogy apám rémületében ledobta a tűzrakáshoz behozott öl fát és kérdőn meredt anyámra:- Nincs benne a gyerek! – kiáltotta. Valahol kiesett! Mindketten rohantak vissza a nagygödör felé, mert azt tudták, hogy a vonatról leszállva még megvoltam. Hamarosan megtaláltak egy hókupac tetején rugdalóztam szép csendben. Annyira szorongattak a pólyában, hogy nem vették észre, amikor kicsusszantam belőle! Hát így cseppentem bele a földi életbe.

 

A csoda autó

 

Az első autóm életemben, ami több szempontból is csodának számított egy szovjet típus volt. Az egyik haverom szerint az volt csoda, ha beindult, bár igyekeztünk mindig megbütykölni, így többnyire üzemelt. El is nevezték a fiúk Brezsnyev bosszújának. A kocsim a Zaporozsec nevet viselte és különlegességnek számított a maga felszereltségével. Léghűtéses motorja télen szuperált a legjobban. Kétoldali kopoltyúja biztosította számára a megfelelő hűtést, ezért nyáron sok bosszúságot is okozott, mert olykor-olykor túlmelegedett, és ilyenkor inkább leállt. A fűtése viszont nagyszerűen megfelelt a nagy hidegben, mert képes volt álló helyzetben is „tökéletesen” működni a benzinkályhával ellátott csoda autó. 1978 nyarán sikerült megvennem a maszekfestésekből félre tett pénzemből, amit édesanyám gyűjtögetett nekem össze. 16 ezer Ft-ot adtunk érte. Akkor még a TVK-án dolgoztam a Gyárfentartás festő részlegénél, ahol 10 Ft-os kiemelt órabérrel vettek fel a jeles bízonyitványomnak köszönhetően. Majd innen kerültem a magán szektorban önálló pályákra. Volt bérletem a munkába járásomhoz, de azért ritkán előfordult, hogy autóval mentem be dolgozni. Főleg ha akadt valami sietős dolgom hazafelé, vagy éppen vásárolnom kellett a munkáimhoz valami festékanyagot. Egy  pénteki napon szintén kocsival mentem ( na persze egy kicsit dicsekedni is szerettem volna munkatársaimnak vele).

Az autót a közös parkolóba állítottam le a gyár előtt. 2 óra után szerettem volna a szomszédos

Hajdúsági városba átsietni valami vásárlási szándékkal. Tudtam, hogy igyekeznem kell, mert 15 óráig volt csak nyitva pénteken az üzlet. Ezért a szokásosnál tempósabbra fogtam magam és az autót. A várost elhagyva előzésbe kezdtem. Egy Skoda s 100-ast szerettem volna megelőzni, de olyan érzésem támadt, mintha gyorsítana kissé. Rápillantottam a kilométerórára, ami valamivel 90 felett mutatott. Szemben felbukkant egy Ifa teherautó, de nem volt még veszélyesen közel. Még egy kis gázt adtam és húztam a kormányt vissza a Skoda elé. Abban a pillanatban a kocsi eleje egy nagyot bakkant és a következőkben csak azt láttam, amint megelőz az autóm kereke, a kocsi pedig keresztbe fordult. Majd többször is megpördültem az úton. Belekapaszkodtam a kormányba és bevillant az eszembe, hogy meg kell tartanom, hogy ne kerüljek le az úttestről. A szemem sarkából láttam a hatalmas mély árkot, mert jól ismertem a környéket. Nem tudom hogyan történt, de sikerült. Úgy álltam meg az árok szélén, hogy a megmaradt jobb első kerék lógott a levegőben a kocsinak az alja felakadt, a hiányzó kerékcsonkja felszántotta a padkát. Ijedelem nélkül, szinte természetes módón szálltam ki a kocsiból. A Skoda nem állt meg. Az Ifa jóval előttem lefékezett. A sofőrje jött oda hozzám megkérdezni jól vagyok e, esetleg tudna valamit segíteni? Tudott:

Mivel nem találtuk meg az elgurult kereket, a pótkereket raktuk fel, a többi kerékről leszedett kerékanyákkal. Megállapításunk szerint szépen letekeredtek a kerékanyák. Az ifás szerint

kellett, hogy valaki segítsen a fellazításukban, mert másképpen lehetetlenségnek tünt. Az utóbbi két hónapban nem cseréltem kereket sem. Nem kerestem az okát! Az akkori munkatársaim említettek egy-két gyanús tippet, de nem akartam foglalkozni rossz irányú gondolatokkal, miszerint vagy meg akartak viccelni, vagy csupán irigységből tették…Ezt is túl éltem. Lehet csak egyszerűen szerencsém volt, vagy éppen mellettem ült az Őrangyalom. Haza érésem után kezdett csak remegni a lábam és borzasztóan éreztem magam!

 

 

Veszélyes vasút

 

A következő történet a MÁV-nál végzett jegyvizsgálói (kalauz) tanfolyamot követően történt.

Úgy alakultak a dolgok, hogy a tél közeledtével nem volt munkám, ezért egy napilapban megjelenő hirdetésre jelenkeztem. Itt 3 hónap alatt tanulhattam egy új munkalehetőséget, melyek hivatalosan jegyvizsgáló, vonatfékező munkakörökre szóltak. Sikeresen elvégezve a tanfolyamot hamarosan elkezdtem dolgozni. A közvetlen főnököm, aki vonatvezető minősítésben szolgált a MÁV-nál, 50 körüli, határozott fellépésű, barna bőrű férfi volt és Laci bácsinak hívták. (Sajnos már nem él) Nos hát én mint ifjú, és új munkatárs teljes tudásommal, valamint barátságosságommal igyekeztem beilleszkedni a kis csapatba (két női kollégámhoz is). Olykor előfordult a forduló befejezését követően (mert úgy nevezett fordákban voltunk beosztva) a Laci bácsival elmentünk a vonatom indulásáig egy kis iddogálásra. Ezek álltalába beszélgetések közepette, (ami főleg a főnököm sztorizásaiból, galambász tevékenységeiről szóltak) csak egy-két pohárka sör és valami rövid ital elfogyasztása mellett történtek. Egyébként sem voltam soha nagy italos, és nem is igazán bírtam az alkoholt. Mégis egy alkalommal úgy alakult, hogy több időnk maradt a kelleténél a vonatom indulásáig és ezt kihasználva és Laci bácsi unszolására többet ittam a kelleténél. Emlékszem, milyen undorral ittam meg az utolsó pohár sörömet az unikum után, de nem akartam semmi képen sem lemaradni a főnökömtől és azt sem szerettem volna, ha gyenge, pipogya férfinak tartana. Elkísért az „öreg” a vonatomig, de amikorra odaértünk az éppen elindult. Lassan kezdett kihúzni a Tiszairól a három kocsiból álló szerelvény. Rutinosan oda támolyogtam, mert akkor már igen csak az alkohol hatása alá kerültem. Ezt valószínűleg a főnököm is láthatta, ezért figyelmeztetett csak óvatosan lépjek fel. Agyilag rendbe voltam, de a lábaim nem akartak engedelmeskedni a szokásos módon, ezért kissé meg-megroggyantak többször is. Az utolsó kocsi elején kívántam fellépni, ami sikerült is, csakhogy a lendülettől a bal lábam becsúszott a lépcső mellé, a jobb pedig hirtelen megrogyott. A jobb kezemmel fogtam a kapaszkodót, de éreztem az erőtlenséget benne.

Közben hallottam amint Laci bácsi kiabál, szinte torkaszakadtából:-Húzd fela lábad! Menni fog!- Valamint a vonat ablakán kihajoló utasok is hangosan biztatnak, hogy tartsam meg magam, meg húzd vissza magad stb. Hallottam a hangzavart, és suttogó hangot: Erős vagy és visszahúzod magad!Ez egy nagyon határozott utasításnak tünt!

A vonat egyre jobban gyorsított, én pedig erőtlenül lassan ereszkedtem lefelé. A bal lábam többször is neki ütközött valaminek, talán a keréken lévő féktuskónak, a bal kezemmel meg csak hadonásztam, nem tudtam semmi érdemleges dolgot megfogni vele. A kiáltozások pillanatra kezdtek elhalkulni, majd váratlanul a határozott, de suttogó hang most közelről a fülembe rikkantott- Húzd fel magad, gyorsan! Abban a pillanatban olyan különleges erőt éreztem a jobb karomban, hogy egy határozott mozdulattal erőteljesen visszahúztam magam úgy, hogy a jobb lábam is teljesen kiegyenesedett a ballal pedig fel tudtam lépni a lépcsőre, ahol már ketten álltak és segítettek a peronra belépni. Ott azonnal leültettek és motyogtak még pár mondatot, ami már nem jutott el a tudatomig. Másodpercek alatt elindult a verejték egész testemen, majd heves forróság öntött el, ami szép lassan hidegrázásba ment át. Halántékom lüktetett szaporán és csak azokat a szavakat ismételte agyam melyet a krízis helyzetemben is hallottam: -Húzd fel magad gyorsan! – A hang már ismerősként csengett fülemben, hiszen egyszer már halottam! – A vonattal szerencsésen és gond nélkül haza értem, teljesen kijózanodott állapotban, annyira, hogy még a feleségem sem vette észre rajtam az alkoholt, csupán csak annyit menyire elfáradtam ! Elalvásom előtt többször is elismételtem halkan: - Köszönöm, Köszönöm, Köszönöm!

 

Az életem folyamán még két alkalommal hallottam a suttogó hangot, de ez mára teljesen elmaradt.

 

Az elkésett találkozó

 

 

Vállalkozóként sokat autóztam, főleg a fővárosba kellett gyakran felutaznom. Az eset 1996-ban történt. Egy nagyobb volumenű munkával kapcsolatban volt megbeszélve egy fontos találkozó megrendelőmmel egy kora őszi napon. Fél éve meg lévő első nyugati típusú autóm egy Fiat Regeta töltötte be akkor az üzletben a segítőtárs szerepét. Igen megbízhatónak tűnt és sosem hagyott cserben. Mobil telefonon még indulás előtt küldtem egy SMS-t, amivel megerősítettem ügyfelemet a pontosságomat illetően, miközben rám szólt valaki:-Most ne menj! –a vége vízhang szerűen halkult el. Kinyitottam az autó ajtaját és ki néztem, de senkit nem láttam. Az üzenet küldés pillanatában, az autóban ültem a bérház mögötti parkolóban, félig lehúzott ablakkal. Ezt követően:  - Most ne menj! Újra megszólalt a hang. Kinyitottam az ajtót és kibámultam fürkészve a titokzatos suttogót keresve tekintetemmel. Sehol egy lélek.Hajnal öt óra volt!  Kilencre kellett érkeznem.Elindultam. Mezőkövesdet elhagyva egyre sűrűbb köd kezdett ereszkedni, de még nem volt túlzottan zavaró. Majd Füzesabony után kissé felszállt a köd. Gyöngyöst elhagyva viszonylag jó tempóban haladtam az autópályán és közben többször is bevillant az eszembe a hang, ami le akart beszélni az utazásról. A forgalom egyre sürüsödött, de a ködnek már alig volt nyoma. A rádióm szólt és közben többször bemondták az útinformban, hogy számítsanak az autósok helyenként sürrü ködre, vezessenek óvatosan. A következő pillanatban leállt a motor, azonnal a műszerfalra pillantottam, de nem találtam rendellenességet. Pontosan a Hélios büfé parkolója következett, ezért gyorsan le is kormányoztam az autót és megálltam. Többször próbáltam újra indítani, ami sikertelennek bizonyult. Fölnyitottam a motorháztetőt és bele tekintettem, esetleg látok e valami szembe tűnőt, vagy lecsúszott vezetéket stb. Semmi rendelleneset nem fedeztem, fel ezért felhívtam a falunkban tevékenykedő fiatal szrelőt. Ő készségesen próbált segíteni, én pedig levetve zakómat, felgyűrve fehér ingem ujját, nyakkendőmet ledobva neki láttam a telefonos utasításoknak megfelelően kitapogatni a hibát. Sokszori próbálkozás után feladtam, mert időközben már az akku is majdnem megadta magát. Közben lemondtam a találkozóm és a mérgem is kezdett elszállni.Egyfajta különleges nyugalom telepedtt rám. Lezártam az autóm és bementem a büfébe kezet mosni, és egy kávéval feldobni magam. Bent szólt a tv és éppen rendkívüli híreket mondtak be, miszerint a 38-44-es km-nél rendkívül sürrü köd van és figyelmeztetik az autósokat, lassítsanak, mert eddig kb. 15-20 autó rohant egymásba. Azonnal kezdtem érteni mért kellett itt nekem megállnom! Nem volt nehéz kikövetkeztetni, ha nem robban le az autóm, már én is köztük vagyok! Teljesen lehiggadva visszaültem a kocsimba, és újra hívtam a szerelőt, aki azt ígérte valamikor délután el tud jönni értem. Még alig múlt el kilenc óra! Azt hiszem egy jó órát tébláboltam majd újra, beültem és hallgattam a rádiót abban a hitben az akkunak így is, úgy is vége. Aztán egy villanásnyi gondolat után elfordítottam a kulcsot… egy pöccenésre beindult a motor! A döbbenet és értetlenség kerített hatalmában...Hívtam a szerelőmet ne jöjjön, mert elindultam. A legközelebbi lehajtónál lementem a pályáról és egy alkalmas lehetőségnél vissza is fordultam. Hazáig meg sem álltam, csak a szerelőnél. Ott próbáltam leállítani a motort, és újra indítani, pöcre sikerült többször is. A szerelő bele nézett a motortérbe ,majd egy-két ellenőrzést végzett, és annyit mondott szépen jár a motor itt nincs teendő! A történtek után még majdnem fél évig használtam az autót javítás nélkül és utána adtam el.

 

2000-től nagy fordulat

 

1999-ig szinte minden szép és jó volt, egy kis községben lassan sikerült lakásunk átépítését befejezni, két üzletet üzemeltettünk egy közeli kisvárosban, és közben viszonylag jól ment az építőipari vállalkozás is! Sajnos az ezredforduló nálunk sok negatív irányú változást hozott folyamatosan. Kezdődött édesanyám egyre súlyosabb betegségével, ami egy sikeres szivmütétet követően tragédiával végződött! Majd megkezdődött egy olyan időszak ami sok szomoruságot hozott életembe...

Erről is olvashatnak hamarosan megjelenő könyvemben,valamint EGY NAGY FORDULATRÓL ami izgalmas olvasmány és egyben tanulság is lehet sokak számára!